180°-os fordulat?

SZIASZTOOOOK!

10000 Megtekintés ÜNNEPELJÜNK!!! 

Noshát hatalmas hírem van ami kb senkit nem fog érdekelni, de tegnap voltam életem legjobb koncertjén *-* Elképesztőek, fantasztikusak  felülüberelhetetlenek, tökéletesek..... voltak remélem nem kell őket bemutatnom^^ ( hiszen róluk írok!)

Na szóval, még mindig a hatásuk alatt vagyok *-*

Öm... jó nem szaporítom a szót és nem fájdítom senki szívét ^^ 

Kriszta én is szeretném pucéran látni Nagyooon, de nem csak látni XD 

Köszönöm a komikat és a pipákat!! *-*

Jó olvasást! 

Ajánlott dalom( mivel beújítottam egy ilyen felsőt a koncin):One Direction - Last First Kiss

Saját készítésű ^^

180°-os fordulat? 

• Hát tessék! Nem undorító? A ti kis sztár haverotok egy kurvát visz haza! - fontam keresztbe mellkasom előtt kezem. Kívülről úgy tűnhettem, mint aki teljesen elégedett magával, de belül már nem éreztem semmit. - Remélem, bevallja nektek, ha már nekem nem, hogy csak azért szeret, mert rendesen ki tudom elégíteni! - nevettem el magam hisztérikusan.
  A négy fiú csak állt ott teljesen ledöbbenve, na és Harry... kifejezéstelen arccal bámult rám. Szóval ennyi volt? Hát rendben... Megfordultam és elindultam kifelé a sikátorból, mikor ujjai csuklómra fonódtak. Undorral az arcomon meredtem kezére.
• Vedd le rólam az elkényeztetett mancsod! - mondtam teljesen higgadt hangon, majd mikor nem mozdult, kirántottam kezem és futólépésben siettem végig az utcán. Egyre több, sarkot, sikátort, utcát jártam meg. Már nem voltam dühös, nem akartam sírni, nem akartam ordítani, toporzékolni, semmit. Valahol mélyen mindig tudtam, hogy ez lesz a vége. Magamnak sem akartam bevallani, de mindig ott lebegett köztünk az hogy mennyire különbözőek vagyunk. Nem tudtam merre tartok, csak azt, hogy mennem kell valahová. Féltem, ha megállok, utána hogyan tovább? Mit tegyek ezután? Sem pénzem, sem szállásom, sem egy ember, akihez mehetnék...
  Mintha visszarepültem volna az időben, ismét kint az utcán, furcsa érzéssel töltött el ez a gondolat, de nem sírtam, még nem. Végigsétáltam, a hideg, ködös utcán, tűsarkúm törte lábam, azt sem tudom, miért ezt vettem egyáltalán fel. Lekaptam és bedobtam az első kukába. Mintha az utcán lévő emberek, a vízköpők, a hideg sikátorokban tanyázó kóbor macskák mind engem gúnyoltak volna. Fekete szövet kabátom, hideg volt és nyirkos, borzongtam, ahogy hozzáért csupasz bőrömhöz. Minél tovább sétáltam, annál inkább paranoiás lettem, állandóan hátrafelé néztem, de tudtam, senki nem követ, mégis. Hatalmasat ugrottam, ahogy zsebemben megmozdult a telefonom. Biztos voltam benne, hogy Harry hív, tudtam, nem vehetem fel, fontolóra vettem, hogy kidobom a kukába, valamiért mégsem tettem. Lassan végighúztam műkörmös ujjam a telefonom kijelzőjén. Üzenetem jött:
  „Látlak kisnyuszim!”

Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Kezem megállíthatatlan remegésbe kezdett, pánikroham kerülgetett, miközben végignéztem a kietlen utcán, ahol éppen álltam, próbáltam megsaccolni milyen messze van innen a hotel, ahol megszálltunk, de fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy, hogy hogy jutottam el ide. Mintha fűrészport nyeltem volna, torkom száraz volt, kétségbeestem. Tudtam, hogy nem maradhatok itt. Eldobtam telefonom és futni kezdetem, olyan gyorsan rohantam, ahogy csak lábaim bírták. Lépéseket hallottam mögülem, de nem figyeltem, csak futottam végig az utcán. Éreztem, ahogy gerincemen végigfut a borzongás melyet egy hátamon leguruló izzadság csepp okozott. Hajam csapzottan tapadt tarkómhoz és homlokomhoz, szememet forró, sós könnyek szúrták. Szinte fellélegeztem, ahogy megláttam egy éjjelnappalit az utca túloldalán. Gondolkodás nélkül robbantam be az ajtaján. Lihegve, ziláltan, eső áztatta ruhákban, cipő és telefon nélkül. A férfi aki a kassza mögött ült, fel sem nézett az újságból, amit éppen olvasott, hálát adtam neki, amiért ilyen nemtörődöm. Remegő lábakkal botorkáltam végig a sorokon, hátra az üdítős hűtőhöz, majd hátamat nekivetve lecsúsztam a földre. Mellkasomhoz szorítottam lábam és sírtam, keservesen zokogtam, kétségbe voltam esve. Ebben a pillanatban hagyott el a földön az utolsó ember, aki ismert és ennek ellenére szeretett. Vagy nem szeretett? Annyira merész kimondani, hogy szeret minket valaki... Hiszen mi van, ha nem igaz? Nem beszélhetek a nevében... Nem látok a fejébe, hogy igazolja szavait! Mi van, ha csak belemagyaráztam és tényleg csak azért vagyok itt, hogy néha jól megkeféljen? És most itt van Ő is... Mit akar? Nem szenvedtem még eleget miatta? Semmi sem elég ennek a féregnek? Bár tudnám, miért teszi tönkre újra meg újra az életem... Igen, annak idején tettem vele egy szörnyű dolgot, de már megbántam rengetegszer, éjszakákon át virrasztottam arra gondolva, hogy sosem bocsát meg nekem. Ki kéne mennem, hagyni, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. De ha már meg kell halnom, akkor ne szégyenüljek meg közben. Talán rengeteg szimpatikus olló, penge és gyógyszer van ebben a boltban. Itt hamar megtalálnának, és ami a rosszabb, meg tudnának menteni, cseppet sem akarnám... már mindegy, minden mindegy... felesleges minden erőfeszítés. Megpróbáltam, bíztam, hittem, szerettem, de mindig ugyan az a vége, az egyik ember elárulja a másikat. Mindig ez van. Velem van a baj, ki fogadna el egy olyan lányt, aki árulja a testét, akinek van egy őrült, idegbeteg exe, aki nem hisz magában, akinek nincs senkije és semmije? Naiv voltam, belátom, csak nem értem miért játszott velem. Nem, talán mégis értem, én sem akarnék egy ilyen lányt, sem kedves, sem okos, sem szép, ráadásul még veszélyes is vele lógni. Szánalmas vagyok.

• Megkérdezném, miért sírsz, egy éjjelnappali padlóján, cipő nélkül, de semmi esélye annak, hogy válaszolsz rá igaz? - felnézve egy élénk kék szempárral találtam szembe magam. Niall állt felettem egy bevásárlótáskát szorongatva. Szememből még szaporábban törtek elő a könnyek, mire ő csak egy kedves mosollyal leült mellém.
• Nem Hazza miatt van, ugye? Vagy legalábbis csak részben miatta, jól sejtem? - aprót bólintottam és visszahajtottam fejem térdemre. Mindig is gyűlöltem mások előtt sírni, akkor olyan kiszolgáltatottnak tűnhettem, talán az is voltam.
• Tessék! Pótolni kell az elvesztett vizet! - nyomott kezembe egy üveg kólát, én pedig hálás pillantással kortyoltam bele.
• Eh... sosem tudtam kezelni a síró lányokat, de beszélek, amíg eleged nem lesz belőlem! Még az idegesség is jobb, mint a szomorúság, mármint ha rám vagy ideges, szóval érted? - nem tudtam, miért van ott, vagy miért akar felvidítani, hogy miért kedves velem, hogy miért akar segíteni.
• Harry-nek, ugye... nem mondod el... hogy itt vagyok? - nyeletem vissza könnyeimet. Szöszi pedig mosolyogva nemet intett fejével.
• Égen-földön keres, de nem, ha te ezt szeretnéd, nem mondom el. Tudod mit? Meg is érdemli! Keressen csak, mi meg szórakozzunk jól, amíg ő idegeskedik! Gyere! - nyújtotta felém kezét, én pedig elfogadtam. Nem tudom, miért tettem, lehet, hogy utolsó elkeseredésemben, de megbíztam abban a sárgás-kék szempárban, mely azt sugallta, minden rendben lesz.

Az ajtó előtt azonban megtorpantam, és estlenül ácsorogtam, bámulva a sötét utcát. Meztelen talpamat szúrta a durva szálas lábtörlő. Ahogy tükörképem megjelent az ablakban, szinte sokkot kaptam a látványtól, csapzott, undorítóan szőke haj, lesírt szemfesték, átázott ruhák, amik csak lógtak rajtam. Semmilyen tekintetben nem hasonlított arra lányra, aki voltam, vagy inkább, aki szerettem volna lenni. Erős akartam lenni, magabiztos, olyan, aki tudja, mit akar, és lehet, hogy csak most értettem meg, de már tudtam, mit kell tennem.

• Minden rendben? A kocsi itt parkol a bolt előtt! Gyere ma hozzám oké? - ért vállamhoz, én pedig szembe fordultam vele, és olyat tettem, amit még soha ezelőtt.
• Niall, kérlek, segíts nekem! - féltem ugyan a választól, és nem is ismertem őt, mégis ő volt az egyetlen reményem, sosem hittem a véletlenekben.
• Bármiben, Lisa - mosolyodott el,  én pedig megöleltem. Olyan szorosan, hogy felnyögött, miközben halkan elnevette magát. Ettől már én is sokkal jobban éreztem magam. Rövid út volt, mire a lakásához értünk. Belvárosi lakás volt, két ház közé passzírozva, de nagyobb, mint azt egy ilyen helyen bárki megengedhette volna magának.
• Hát ez... - néztem a kőépületre, melyet mintha ma újítottak volna fel: az ablakok hófehér keretek voltak, tiszta, rendezett környék, fákkal, közel a belvároshoz.
• Gyönyörű? - próbálta befejezni mondatom, miközben kulcsát a zárba illesztette.
• Sznob - léptem be lakásba, ami belülről igazi agglegény lakás látszatát keltette. Videó játékok, DVD gyűjteménynek, plazma tévé, lopott utcatáblák, plakátok, pizzás dobozok szanaszét.
• Hát, kösz... - nevette el magát. - És mi a terv? - ült fel a konyhapultra.
• Terv? hm... - tettem mutató ujjam ajkamra - megfürdök, kimosom a ruhám, alszunk, reggel pedig elmegyünk, feljelentést teszünk a rendőrségen... - soroltam, mire Niall kiköpte szájában lévő üdítőjét.
• Jó, elhiszem, hogy Hazza seggfej volt, de nem kéne feljelenteni!
• Nem Harry ellen, hanem Arnold ellen!
• Arnold?
• Az exem, megerőszakolt, mikor már Harryvel voltam, és most zaklat telefonon, itt van Londonba és engem keres... vagyis ma meg is talált...
• Hogy mi? És Hazza tudja ezt?
• Azt, hogy megerőszakolt? Igen! Megverte... Azt, hogy zaklat, nem, nem mondtam neki... - vontam meg vállam.
• Értem... - bámulta cipője orrát.
• Aztán elugrunk egy fodrászhoz, egy manikűröshöz, és utána megkeressük Harry-t!
• Nők... ki ért titeket? - ölelte át vállam biztatóan, én pedig halványan elmosolyodtam.

<-- Kriszta csak neked *-*-->