A kórház...

Hát sziasztok!!

Igazán sajnálom 1: amiért késtem 2: amiért ez a rész szerintem nem lett a legjobb :S

A minap azon merengtem miután a Bo-val vagy fél órán keresztül a DARK új részét vitattuk meg, hogy én nem tudnám elhinni ha valaki azt mondaná, ő és a barátnője olvas, és meg szokták beszélni a részeket !! Javítsatok ki ha ez mégis így van...

Kriszta nagyon-nagyon sajnálom amiért nem siettem az új résszel :S Röstellem rendesen...

Hát gyereket Jó olvasást kívánok mindenkinek!

KOMIZZATOOOOK!!!! *-*

Ajánlott dalom: Jason Mraz-I'm Yours

 NA KI KÖVET MÁR A KEZDETEKTŐL???

EMLÉKEZTEK MÉG MILYEN GAGYI VOLT A BLOG? MERT ÉN SAJNOS IGEN....xD

A kórház...

Lélekszakadva rohantunk a kórházba, el sem tudtuk képzelni, mekkora a baj, a legrosszabbra számítottunk, de a legjobbat reméltük, Niall semmi konkrétat nem mondott a telefonban, csak azt, melyik kórházban vannak és hol. Kevesebb, mint 20 perc alatt már a recepción álltunk, Harry pedig vadul gesztikulálva magyarázta a portásnak, kik vagyunk, és mit keresünk itt. Miután útba igazítottak minket, már rohantunk is fel a lépcsőn. A folyosón már messziről kiszúrtuk az elénk igyekvő szőkeséget.

- Niall, uram isten, mi történt? Lou jól van? - kaptam el a fiú karját, de Harry elrohanva mellettem, már a szobában is volt. A szőkeség csak bólintott és vállamra tette kezét, látszott rajta, hogy kimerült volt, majd együtt sétáltunk be az ajtón. Ahogy beléptem, hirtelen az amúgy elég nagy kórterem roppant kicsinek tűnt a bezsúfolódó 4 hatalmas fiú miatt. Megpillantottam az ágyon üldögélő Lou-t, akinek mintha haja szála sem gördült volna, nevetett a többiekre, Harry és én szájtátva figyeltük az eseményeket.

- Louis, mégis mi történt? - hüledezett Harry, megrázva fejét, még mindig lihegtük a futástól, szerintem rekordot állítottunk fel gyorsaságunkkal. Mikor felfigyeltek jelenlétünkre, mindenki elhallgatott.

- Öm.. csak egy kis stressz okozta pánikroham - vonta meg vállát, mire én mellé ülve simogattam infúzióra kötött kezét.

- Minden rendben? - kérdeztem elhaló hangon, ő csak mosolyogva bólintott.

- Minden a legnagyobb rendben! - mondta teljes bizonysággal, nemigen hittem neki, az ember nem kap csak úgy pánikrohamot, velem is előfordult már, nem éppen a legjobb érzés, mikor elszorul a torkod, nem tudsz lélegezni, halálfélelem tör rád és akkor még szerencséd van, ha ennyivel megúszod.

- Nem, rohadtul nincs semmi rendben! - kelt ki magából Harry levegőbe hadonászva karjaival, mire mindenki elkomorult, még Lou is a takarót kezdte gyűrögetni.

- Harry, ne ordíts!! - mondtam nyugodt, mégis parancsoló hangon. - Hazavisszük Louis-t, aztán megbeszéljük, semmi szükség arra, hogy így viselkedj! - barátom tekintete idegesen cikázott közöttünk, végül kivonult a kórteremből. Mikor visszafordultam, egy hálás égkék szempár meredt rám, én pedig csak óvatosan elmosolyodtam, amolyan: „tudom, milyen ez” mosoly volt.

- Szólok az orvosnak - ajánlottam fel, de végszóra be is lépett egy fehér köpenyes férfi, én pedig Harry után indultam. Kint találtam meg, a kávé automata mellett ücsörgött a földön, kezével olyan ismerős módon túrt göndör fürtjei közé, belesajdult a szívem, még mindig nem akartam elhinni, hogy ez a srác szeret engem, annyira különös volt, hogy miért, most gondoltam bele, nem tudom. Annyi minden történt velem mostanság, már az érzéseimre sem tudok odafigyelni. Leguggoltam elé, és egy kedves mosollyal megfogtam arca két oldalát, magamhoz húzva forró csókot leheltem rá. Először meghökkent, majd ölébe húzva mélyítette el csókunk.

- Annyi minden történik mostanság, sajnálom, kicsit kiborultam -ölelt át állát fejemre támasztva.

- Tudom Harry, tudom, de Lounak nem csak a többiekre, most rád is szüksége van, remélem, tudod - bújtam kemény mellkasához.

- Igen... tudom... - simogatta karom.

- Abban viszont igazad van, hogy az életünk jelen pillanatban elég bonyolult, ígérd meg kérlek, ha ennek vége, egy hétig fel sem kelünk az ágyból! Ennek érdekében hajlandó vagyok behódolni, és megnézni veled valami borzalmas, lövöldözős filmet - toltam el magamtól, hogy szemébe tudjak nézni. Ő pedig megajándékozott a leggyönyörűbb fáradt mosollyal, amit valaha kaptam.

- Meg fogod te még ezt bánni! - kacagott fel orrát enyémnek dörgölve.

- Azt hiszem hányni fogok - ugrottam ki Harry öléből, aki teljes zavarodottsággal nézett rám. Rohanni kezdtem a mosdó irányába, nem tudtam mit kezdeni a gyomromat szorító érzéssel. Alig múlt pár percen, hogy pont beértem az egyik folyosón lévő vécébe. Öklendezve hajoltam a WC fölé, kiadva reggelim, majd fintorogva ücsörögtem a földön még pár percig, már majdhogynem rutin lett, tegnap nem ettem és nem is hánytam, azt hittem meggyógyultam, de ma valószínűleg megint megfeküdte valami a gyomrom. Émelyegve sétáltam ki a csaphoz, amikor egy nagyjából 17 éves lányba botlottam. Ugyan az a gyomorra szorított kéz, görnyedt járás, fintorgás. Egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés.

- Szia!- intett kedvesen.

- Helló- nyögtem még mindig mosolyogva.

- Rák? - kérdezte mosdóhoz lépve

- Hogy? - nem értettem először, mire gondol.

- Rákos vagy? - jött a számomra elég megdöbbentő kérdés.

- Nem - ráztam fejem hevesen, belegondolni is borzasztó volt, hogy egy fiatal lány ilyen könnyedséggel teszi fel ezt a kérdést, amolyan csevegő hangsúlyban, mintha semmit sem számítana.

- Én igen - mosta meg kezét.

- Sajnálom... - tartottam csap alá sajátom.

- Ugyan! Gyógyulófélben vagyok - mosolyodott el büszkén, én pedig meghökkenve néztem rá.

- Elképesztő vagy! - jutottam szóhoz. Még senkit nem láttam, aki ilyen jól kezelte volna ezt az egészet, pláne nem ilyen fiatalon.

- Hát, köszi, akkor terhes vagy? - ledöbbenve ácsorogtam előtte, még sosem volt részem ilyen furcsa beszélgetésben.

- Szerintem gyomorrontás - vontam vállat kényelmetlenül, késő menzeszemre gondolva. Mikor berontott Harry az ajtón, mindketten érdeklődve kaptuk oda fejünket.

- Lisa, minden oké? Jézusom, nagyon megijesztettél! - sétált oda hozzám.

- Gratulálok - veregette meg vállát újdonsült barátnőm, majd meglepő könnyedséggel kifelé lépdelt a mosdóból.

- Mihez? - fordult felé értetlenül Harry, de a lány csak kacsintott egyet rám és becsukta maga mögött az ajtót. Visszafordulva egy értetlen smaragd szempárral találtam szembe magam, választ várt, én pedig csak vállat vontam jelezve, fogalmam sincs. miről beszélt a lány. Elindultunk vissza a kórterembe.

- Mit kerestél a lánymosdóban? - érdeklődtem, kinyitva az ajtót.

- Aggódtam érted, ezért úgy láttam helyesnek, hogy megnézem, jól vagy-e. Lisa, ez nem normális, már egy hete beteg vag,y jobb lenne ha elmennél egy orvoshoz! - rótt meg felelőtlenségemért. Mikor kiértünk, valami érthetetlen oknál fogva jobbra néztem, pedig a Lou-t éppen az ellenkező irányba helyezték el. Mikor megláttam azt a hátborzongatóan ismerős testalkatot, nem akartam hinni a szememnek, sötétszőke haj, világító kék szempár, kidolgozott test, ahogy hanyagul a falnak támaszkodik és az a sokat ígérő mosoly. A szívem kihagyott két ütemet, a pánik olyan szinten tört rám, hogy levegőt is alig kaptam. Remegve ragadtam meg Harry karját egy pillanatra elszakítva összekapcsolódó tekintetünk.

- Harry! - visítottam halálra rémülve, de mikor visszanéztem, már senki sem állt a fal mellett. Lábaim megrogytak a rátörő súlytól, ha Harry nem tart meg, ott helyben összeesek.

- Lisa, minden oké? - tartott talpon továbbra is erős karjával. Nem néztem rá, csak a hosszú folyosón sétáló embereket vizslattam és Arnold hűlt helyét. Szemebe könnyek gyűltek, amit minden áron vissza akartam tartani, de nem ment, kitört belőlem a hangos, keserves zokogás. Tudtam, mit jelentett ez, kimondott szavak vagy fenyegetőzéseknek is jobban örültem, mint ennek, így már biztosra mentem, tudtam, nem képzelődök. Megtörtént, amitől rettegtem, amit oly hevesen próbáltam letagadni, ami meg fogja keseríteni az életem.

Nincs kétség.

MEGTALÁLT!