Aki bújt, aki nem, itt vagyunk!

Helló bógyókák ;D

Sajnálom, hogy eddig nem volt új rész, de Bo jött hozzám pár napra ingyenélni és nem volt sok időm géphez ülni, de örömmel látom, hogy mennyi új olvasóval gyarapodtunk így a vége felé.
Sajnálom, hogy ez a rész ilyen rövid és összedobott lett :S

Kriszta remélem jó volt a tábor !! Ne aggódj szerintem tetszeni fog a vége ;D

A többiek pedig választ kapnak a kérdéseikre elég hamar !! 

Szomorúan láttam milyen kevés volt a kommentelők száma....

Most meg vagytok dorgálva!! 

Jó olvasást kívánok

Aki bújt, aki nem, itt vagyunk!

Kezdett elfogni a hányinger, összeestem volna, ha nem ülök éppen egy széken. A fejem őrülten hasogatott a sok szótól, újra és újra teljesen ugyan azt a sztorit elmondani. Nagyot fújtatva temettem kezembe arcom. Nem értettem, miért nem tudják felfogni ezek az angol seggfejek, mégis mi történik. Pedig nem bonyolult, csak rács mögé kell juttatni az a férget. De az élet nem ilyen kurva egyszerű... Nagy levegőt veszek és próbálok nem az asztalra hányni, a gipsz alatt rettentően viszket a karom, és ez még jobban felidegesít. Fáradtan megdörzsölöm szemem és az előttem ülő férfire meredek. Foltokban őszülő haja kuszán meredezik az ég felé, szeméből megértés süt, már legalább annyira unja, mint én. A szoba 4x6 méteres, és csak egy szék van benne meg két asztal, bár kicsit feldobja a helyet a hatalmas üvegablak, ami kilátást enged a közeli kis parkra. Pedig én mindig ablaktalan helyeknek képzeltem, talán túl sok filmet néztem. 

- Nem hagyhatja el az országot, amíg tart a nyomozás - szólít fel hivatalos hangon, én pedig megdermedek. Mégis hová fogok menni? Összepréselt szájjal bólintok. Ő pedig nagyot fújtatva feláll, majd kezet nyújt, erőtlenül megrázom. - Akkor mára végeztünk, köszönjük az együttműködést - mondja, majd kinyitja nekem az ajtót. Kilépve az ajtón a neon fény elvakít, könnyes szemekkel pislogok párat. Amint kitisztul a látásom, megpillantok egy sötétbarna hajú srácot, aki élénkék szemievel engem vizslat, majd zsebre vágja az iPhone-ját és megindul felém, jó fiúhoz híven biccent a rendőrnek, aki a kihallgatásomat vezette. Bár tetovált keze és piercinges ajka nem éppen jókisfiúságról árulkodik. Kérdőn pillantok rá, de ő csak halvány mosolyra húzza a száját és karját óvatosan átveti vállamon. 

- Louis, mit keresel te itt? - hagyom, hogy maga után húzzon kifelé a kapitányságról. Mielőtt kiértünk volna a napsütésbe felhúzta kapucniját és szabad kezével feje tetejéről szemére húzta a napszemüvegét.  

- Niall-nek dolga volt, én jöttem - válaszolt könnyedén vállat vonva. Hirtelen megálltam, Lou pedig meglepődve pislantott le rám.

- Engem nem kell pátyolgatni! - ráztam fejem mérgesen. - Megoldom egyedül is, nem vagyok már 5 éves, amúgy sem kell segítenetek, és nincs is pofám ilyesmit kérni tőletek, sztárok vagytok! Én hiányzom nektek a legkevésbé, egy kolonc a nyakatokra - néztem rá eltökélten. 

Semmi oka segíteni nekem, nem értem, miért csinálja, ismerem az embereket, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Idegesen trappol kicsit, látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, fejét forgatva körbesandít.

- Pont ezért akarunk segíteni, mert nem kérsz rá minket, de kérlek Lis, szállj be a kocsiba, mert ha kiszúrnak, baj lesz, ott majd megbeszéljük, nagyon-nagyon szépen kérlek... - súgja lehalkítva hangját, én pedig vonakodva bepattanok az autóba. Mikor mindketten a bézs bőrülésen terpeszkedünk felé fordulok.

- Miért? - vonom fel szemöldököm.

- Nem vagyunk szeretetszolgálat, Lisa! Ha nem akarnám, nem segítenék! Hidd el nekem kérlek, a szabadnapomon 1001 jobb dolgom lenne, de az egyik barátom megkért, örülnék, ha nem ellenkeznél és gyorsan lezavarhatnánk, mindkettőnknek ez a legjobb, nekem nem üvöltik le a fejem, neked pedig nem kell hulla fáradtan, törött karral buszoznod és olyan városban amit még csak nem is ismersz - megadóan bólintottam, ez már logikusan hangzott. - És megmentem a gyanútlan járókelőket az akcentusodtól, nehogy sokkot kapjanak - nevette el magát, mire én is kipréseltem magamból egy sértődött kacajt. Lehunytam a szemem és élveztem a kocsiban szóló halk zenét. Már majdnem elaludtam mikor az autó megállt. Kinyitottam szemeim és a kórház parkolójának falát pillantottam meg. Fáradtan kifújtam a levegőt majd kikászálódtam a kocsiból. 

- Nem tudsz valami jó kis szállodát a közelben? - pislantottam fel a mellettem lépdelő, pulcsijába burkolózó fiúra.

- Niall intézte - mondta színtelen hangon, hitetlenkedve megráztam fejem, éreztem, ahogy a szemüvege mögül figyeli minden lépésem. - Harry-hez megyünk a cuccodért és elviszlek - már csak Harry neve említésére és görcsbe rándult a gyomrom....

Fellifteztünk az emeletre, majd tőlem telhető leggyorsabban összekészültem és elköszöntem az orvostól aki jó egészséget kívánva hozzátette, hogy járjak rendesen kontrollra. Hevesen bólogattam, nem sokkal később már a a cuccaim az autó csomagtartójában pihentek.

- Louis?!- fordultam felé.

- Hm?

- Mikor Harry eltűnt, miért nem kerestétek? - piszkáltam körmöm elgondolkozva, ő pedig leállította az éppen beindított motort, amit elég furcsának találtam tekintve, hogy indulni készültünk.

- Én kerestem... - fúrta tengerkék szemit eltökélten enyémbe.

- És?  

- Tudod, azt, hogy Harry elhagyta a bandát mind másképpen dolgoztuk fel. Zayn dühöngött és nem is akart többet hallani az esetről, Liam megszállottan dolgozott, még olyanokat is bevállalt, ami nem is az ő feladata lett volna, Niall sokat sírt, én pedig kerestem égen földön.

- Meglett? - nyeltem egyet, szörnyű lehetett, én nem láttam négy napja és már a sírógörcs fog el hacsak rá gondolok. 

- Meg... - tette sebességbe az autót. - de nem tudtam mit mondhatnék neki, ezért inkább nem mondtam semmit, hanem eljöttem-

- Jó nagy pöcs vagy te... - szaladt ki a számon ő pedig megdöbbenve meredt rám.

- Mondjuk én beszélek...- töröltem le egy kósza könnycseppet az arcomról, majd megrázva fejem vettem két mély lélegzetet. - Induljunk! - halványan elmosolyodott és elindította az autót. Viszonylag rövid út után ismét azelőtt az ismerős hotel előtt álltunk, ahová alig pár hete költöztünk be végtelenül boldogan, most kinevetem magam amiatt, hogy ennyire naiv kiscsaj voltam. Azt hittem, most majd minden rendben lesz, hogy boldog leszek, családot alapítok, szülök pár gyereket, na jó, az utolsó igaz....

A liftben gyomorgörcs fogott el, bár végül is csak a cuccaimért jöttem, semmi másért, Harry biztos nem lesz itthon. Jobb is, ha nem látom, legalább nem fog fájni, bár lehet, fizikai képtelenség lenne ha ennél jobban tudna fájni. Nehezen bár, de leküzdöttem a sírásra való késztetést és követtem Lou-t a lakásba. Kinyitotta előttem az ajtót.

Megdöbbenve tapasztaltam a bent fogadó sötétséget. Fel akartam kapcsolni a villanyt, de a mellettem álló srác megállított. Tekintetem a fényforrások felé fordítottam, aprócska gyertyák voltak egy sorba rendezve végig a padlón. Furcsán néztem fel Lou-ra.

- Csak menj! - lökött rajtam egy aprót. Teljesen összezavarodva indultam el a kijelölt úton vigyázva, hogy még véletlenül se gyulladjon fel a gatyám szára. Beérve a nappaliba leesett az állam, szemembe azonnal könny szökött, ami megállíthatatlan áradatként folyt le arcomon, hogy a padlóra hullhasson. Kezemmel eltakartam számat, ordítani akartam, de helyette csak keserves zokogás tört elő belőlem. A szoba félhomályban úszott a kitett gyertyák miatt, amik végül két szót raktak ki. De nem ez volt az, ami megragadta a figyelmemet, ami sírásra késztetett, az a valami, vagyishát valaki. Harry volt, ahogy ott állt. Fekete farmerben és egy testéhez tapadó fehér pólóban, a fény meg-meg csillant borostyánszín szemeiben, a haját lazán eltűrte homlokából. Ennél szebbet még sosem láttam, gyertyák fénye glóriát vetett feje fölé, lustán elmosolyodott és közelebb lépett. Még mindig alig fogtam fel, a könnyeim olyanok voltak, mint egy nyári zápor, látszólag megállíthatatlan kövér cseppek. Arcomhoz nyúlt és elmorzsolta az egyiket.

- Lisa - szélesedett ki mosolya. - Hozzám jössz feleségül? - emelt közénk egy apró dobozt. Bennem pedig bennrekedt a levegő.

- Nem...