Szomorúnak kell lenni, hogy aztán örülni tudjunk!

Helló-belló!

67 rendszeres olvasó, komolyan nem hiszem el.... KOMOLYAN!!!

Sajnálom, hogy ennek ellenére is csak egy ilyen kis rövid résszel jelentkezem, de tudjátok, hogy szemét vagyok és mindig az "izgi" részeknél hagyom abba :)

Csenge először úgy terveztem, de így sokkal jobb szerintem is XD 

Kriszta, sajnálom, DEEE tervezem az új blogot, bár még csak elméletben :) Megírom a sztorit elvileg Harry szemszögéből is, de az már gyorsan fog menni szerintem. 

Mandy, nem sok ember siratok meg... ( a történeteimmel, amúgy nem nyilatkozom XD) nagyon örülök, hogy ekkora érzelmeket válthatok ki belőled <3

Kira ez rettentően hízelgő valahol pedig ( nem a te hibádból) szomorú..:"D De csak azért mert amit én megírok hónapok alatt ( na jó igazából 26 nap alatt) azt te 2 óra alatt kivégzed. De ez is azt mutatja, hogy érdekel!! És komolyan ez nekem hatalmas dicséret köszönöm :3

huh ez hosszú lett... Jó olvasást és kommentelést !!

Ajánlott dalom: Avicii - Wake Me Up

Szomorúnak kell lenni, hogy aztán örülni tudjunk!

- Lisa! - halottam felcsendülni a kis kert ajtajában Niall hangját. Azonnal felkaptam fejem, mire ő mosolyogva szökellt oda hozzám. - Nem azt mondta a doki, hogy pihenned kell? Miért ücsörögsz itt egyedül? - kérdezte mellém csúszva. Egy ideig nem válaszoltam, csak lenéztem a városra a kórház tetőterén lévő kis kertből. 
Gyengének éreztem magam, de utáltam tehetetlenül ücsörögni a kórházi ágyamon, butábbnál butább szappanoperák között kapcsolgatva. Az én életemben is van éppen elegendő gond, ne kelljen még másokét is néznem. Végül is tetszik, hogy a végén mindent megkapnak, bárcsak az én életem is egy szappanopera lenne, frappáns kis betétdallal. Igen, azt mindenképpen tudnám értékelni...

- Azt csinálom... - mosolyodtam el kissé hamisan, majd Niall-re pislantva szusszantam egyet, de összeakadt a szemem azzal a hatalmas, varázslatosan kék szempárral. Néhány percig elmélyültem benne,  majd megrázva a fejem lassan felemelkedtem.

- Ez tisztára olyan csók előtti, egymás szemébe nézős pillanat volt - kuncogott fel, mire én gyengéden bokán rúgtam.

- Nem csak már rég kaptam faszt... - forgattam meg szemem, mire ő teljes megbotránkozással nézett rám.

- Csak vicc volt, te dilis - indultam el az ajtó felé. - Angolok...- ráztam meg fejem lemondóan.

- Ez erős volt - szegődött a nyomomba egy bárgyú vigyorral.

- Bocs - nyomtam meg erősen a cs-t. - Nem vagyok elememben... - hajtottam le kissé fejem, Harry-ről már 3 napja semmi hír, állítólag Niall sem látta, vagy csak nem akarja elmondani, a lényeg ugyan az. 

- Lisa... - éreztem, hogy bele akar kezdeni egy hosszú és unalmas monológba, amit az utóbbi napokban elég sokat hallottam ahhoz, hogy már szinte kívülről tudjam az egészet. Ő minden nap meglátogatott, itt volt velem órákon át, nem tudom miért, talán azért, mert sajnál, aminek nem igazán örülök, mert utálom, ha sajnálnak, de valahol jól esik, hogy ennyire törődik velem. 

Erőteljes mozdulattal löktem ki a csapóajtót, majd a lépcsőházba indultam el lefelé, direkt nem használtam a liftet, így hosszabb ideig sétálhattam, ami most jól esett. Sokkal jobban örültem volna, ha ezt máshol tehetem, utálom a gyógyszerszagot. 

- Nem megyünk el pizzázni? Nem ettem normálisat már mióta itt vagyok... - vágtam a szavába. Időközben a mellém ért fiú tétován bólintott. Megforgattam szemeim. - Most meg mivan?

- Ki  szabad menned? - kérdezte kétkedve. 

- Nem, de kiszökünk! - mosolyodtam el egy kacsintás keretében. 

- Rendben - mosolyodott el lelkesen. Hihetetlen ez a gyerek, az egyik pillanatban még aggódik, a másikban pedig megszöktet. Kivágódtunk az ajtón, majd osonva indultunk meg a kórház kijárata felé. Mint a kémfilmekben, úgy tapadtunk a falhoz, néhányan  furcsa pillantással méregettek bennünket, de nem bántam, négy nap óta először éreztem jól magam, el tudtam felejteni egy kicsit mindent és ez fantasztikus érzés volt.

- Sztripper ügynök, vétel?! Itt szupersztár! A "B" folyosó tiszta - emelte képzeletbeli rádióvevőjét füléhez.

- Vettem szupersztár - forgattam meg szemeim, majd elindultam az aulába.

Miközben egyik oszloptól a másikig ugráltunk, hirtelen egy fehér köpenyes férfi termett előttünk egy kórlappal a kézében. 

- Lisa, magának nem az ágyban kéne feküdnie? - vonta fel a szemöldökét.

- Kiugrunk pizzázni - mosolyodtam el magam mellé rántva Niall-t.

- Rendben, csak érjen vissza a hatórási vizsgálatra - bólintott, majd tetőtől talpig végigmérte a mellettem álló szőkeséget.

- Ő az apa? - kérdezett rá hirtelen, elég jó volt a kapcsolatunk, sokat járt be a szobámba 1: a vizsgálatok  miatt, 2: az idegbeteg ápoló nő miatt, aki állítólag üldözni.  Így sok időnk maradt beszélgetni, már-már baráti volt a viszonyunk. 

- Óh... Doktor úr, olyan buli volt, hogy azon sem csodálkoznék, ha ugatna a gyerek- nevettem fel, mire ő nevetve megrázta a fejét és tovább állt.

- Miért kellett átkommandózni a fél kórházon, ha csak így elengednek? - léptünk ki a friss levegőre, már amennyire a Londoni levegő friss.

- Mert így sokkal viccesebb volt - vontam vállat. - Vezess, mester- intettem egészséges karommal, mire ő már meg is indult. 

Elég rövid út vezetett a kórháztól a pizzériáig, nem sétáltunk csak 10 percet. Elég eldugott egy hely volt, de roppant családias, hatalmas olasz zászlók díszítették. Belépve megcsapott a frissen sült tészta illata, nagyot szippantottam, mire gyomrom egy hatalmas korgással reagált. Bent alig-alig ült pár ember, a fal felét fa burkolat takarta, a többi része tele volt képekkel, szakácsok, pizzák, olasz tájképek, gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyek. Niall karomnál fogva vezetett egy üres négyszemélyes boxhoz. 

- Miért éppen ez a hely? - forgattam fejem, hogy mindent jól meg tudjak nézni magamnak.

- Mikor kórházban voltam, kellett valami normális hely, ahol ehetek egy nagyot, és ez tűnt a legtökéletesebb választásnak. Kicsi, családias, eldugott, és rettentő finom a pizza! - intett oda a pincérlánynak mosolyogva, aki már szalad is felvenni a rendelésünket.

- Mikor voltál kórházban? - érdeklődtem átböngészve a menüt.

- Utoljára? - gondolkodott el, én pedig érdeklődve kaptam fel a fejem. - Talán egy éve, vagy nem is, most is voltam azt hiszem, 4 hónapja... - vakarta meg fejét.

- Ennyiszer voltál? - hökkentem meg.

- Ühüm.. - bólintott elbújva az étlap mögé.

- El szeretnéd mondani?- kérdeztem tétován.

- Ez olyan kínos... - sandított rám fél szemmel

- Hé, én elmondtam, hogy prosti voltam, ennél van kínosabb? - rosszallóan nézett rám, majd elnevette magát, én pedig tettetett sértődöttséggel vállon csaptam.

- Klausztrofóbiás vagyok... NAGYON - összevont szemöldökkel néztem rá.

- És akkor miért voltál kórházba?

- Mikor Harry elment - kezdte száját harapdálva. -, nagyon ránkszállt a média. Mármint előtte is, csak akkor nagyon súlyos volt a helyzet - mesélte a terítéket bámulva. - Egyszer, mikor Zayn-el jöttünk ki a szállodából körbevettek, több száz rajongó és a média... sokkot kaptam és.... hát... elájultam, ha Zayn nincs ott, lehet, hogy agyontaposnak... azóta elég pánikbeteg vagyok, ha tömegről van szó... - leesett szájjal bámultam Niall-t, még azt sem vettem észre, hogy a pincér lány kihozta a kért italokat és a két méretes pizzát.

- Ez borzasztó... - ráztam meg fejem összeszorított ajkakkal. - És még én sajnáltatom itt magam - haraptam egy aprót az elém rakott ételből. 

- Azért ez nem olyan... - vakarta meg tarkóját.- Mármint  nem olyan rossz, valamit valamiért, csak vigyáznom kell - kezdett el enni.

- Elbaszott egy emberek vagyunk mi - fogtam és félbe hajtottam a pizzám, majd megint, Niall érdeklődve figyelte, ahogy beleharapok az immár egy szeletté avanzsált finomságba. Ő is hozzám hasonlón kezdett el enni, majd egy furcsa, de sokatmondó vigyorral nézett rám. Valamiért ez a mosoly megnyugtatott, olyan volt, ami azt sugallja: nem lesz semmi gond, minden jó lesz. Nem tudtam értelmezni, ezért inkább folytattam az evést. 

Végül elég nyugodtan indultunk vissza, rengeteg ételt és italt pusztítottunk, sokkal jobban éreztem magam. Ha csak arra a pár órára is, de elhanyagolhattam egy kicsit a gondokat, ami most jobban esett, mint akármi más. 

Még mindig nevetgélve nyitottam be a kórterembe, ami ideiglenes szobámként szolgált, de ami bent fogadott, lefagyasztotta a mosolyt az arcomról. Az orvosom toporzékolt a bevetett ágyam mellett, előtte pedig két egyenruhás rendőr állt. Földbe gyökerezve álltam az ajtóban, mire minden szempár felém fordult.  

- Jó napot kívánok, ön, ugye Lisa Aerton? - kérdezte a köpcösebbik. Tőlem csak egy erőtlen bólintásra telt.

- Ismeri a férfit a képen? - lépett közelebb és felém nyújtott egy fotót, amin egy elég izmos, szőke hajú férfi állt. Ismertem, hogy is ne ismertem volna? Ezt a képet én készítettem.

- Arnold... - csuklott el a hangom, egymásra pillantottak, majd magabiztosan elém álltak, olyanok voltak, akár két robot.

- Velünk kell jönnie a kapitányságra!