Az igazság

Hellóka-bellóka!!

~Veronica~ már nem hiszem, hogy sok rész lesz, de mivel nincs előre megírva ezért nem tudok biztosat  mondani, talán még 2-4 :)

Hát Kriszta ideje bizony! Már nagyon hiányoztál!!! Remélem jó volt a nyaralás, de azért örülök, hogy végre csatlakoztál hozzánk.

Nos mindenkinek jó olvasást! Nagyon köszönöm a sok kommentet, mostanában meglepődök az aktivitásotokon, de mindenképpen tetszik!!!!

63 olvasó, bevallom el sem akarom hinni tényleg, amikor elkezdtem nem hittem, hogy megdöntöm a 20-at :"D

Ajánlott dalom: Evanescence-Lithium

Az igazság

A végtagjaim először csak zsibbadtak, még nem akartam felkelni, hiszen mi is lehetne jobb, mint az öntudatod határán való lebegés, nem gondolkozol, nem görcsölsz, csak vagy. De sajnos mikor már éppen rájössz, hol is vagy pontosan, mindig visszaránt a jelenbe, a mostba, a mába.

 Lassan, de biztosan kezdek magamhoz térni, jelzi ezt, hogy az előbbi zsibbadás átalakult tompa fájdalommá. Kezdek hangokat hallani, először csak csipogás, majd rágcsálás, néhány erélyesebb szó, amit kábulatomban még nem tudtam kivenni, de ezt a hangot ezer közül felismertem volna. Próbáltam nyelni egyet, hogy beszédre tudjam bírni magam, nem ment, torkom olyan volt, mint a száraz sivatag, minél éberebb voltam, annál élesebb lett a fájdalom. Először még csak a csípőm fájt rettentően, most már a bal karom is. 

Volt az egészben valami bódító, valami, ami miatt mégsem tűnt olyan igazainak az egész, bár a tudatom tudta, hogy igaz és egy olyan ötlettel rukkolt elő, amire nem is gondoltam volna. 

Lassan megrebegtettem pilláim, majd lassan felnyitottam a szemem, de a vakító fehérség ismét becsukásra kényszerítette azt. Másodszorra már jobban ment, talán az előbbi éles fénytől szemembe szökő könnyektől. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem nyitottam volna ki őket.  Lassan kezdtek kirajzolódni előttem a formák: egy ágyon feküdtem, aminek kerete barna fából volt. A falak fehérek voltak, a közepétől sötétbarna fa borítás fedte, a mellettem lévő hatalmas ablak szárnyai tárva nyitva álltak, a hófehér függönyöket lengette a kellemes nyári szellő, ami óvatosan simogatta az arcom. Az ágy előtt srégan egy síképernyős tv volt a falra szerezve, alatta pedig két szék és egy apró kör asztal. Elállt a szavam az asztalnál ülő gondterhelten a szendvicsére meredő félisten láttán. Még ilyen bódult állapotban is éreztem, hogy majdnem kiugrik a szívem.

A mellette ülő szőkeséggel együtt kapták fejüket felém, én pedig csak néztem őt, nem tudtam volna megszólalni, nem tudtam, mit mondhatnék, vagy mit tehetnék, lavina szerűen zúdultak rám az emlékek, azok a dolgok, amiket tettem. Csak ebben a pillanatban tudatosult bennem, hol is vagyok, ez nem más, mint egy kórház és engem el akartak rabolni, Arnold, Black. Az  utolsó emlékem, hogy rohanok, ők meg a nyomomban. Fáj a csípőm szörnyen, ezer és ezer forgatókönyvet lefuttattam fejemben, miken mehettem keresztül, megerőszakoltak kitudja hányszor, agyonvertek, vagy talán rosszabb. Nem bírtam már ezt a sokkot, szívem szaporán kezdett verni, annyira, hogy majdnem kiszakad a helyéről, úgy éreztem, mindegy, milyen sűrűn és milyen mélyeket lélegzem, nem elég. Harry kikerekedett szemmel nézett, majd Niall-el egyszerre pattantak fel, amíg a szőkeség kifelé rohant. Szememből könnyek törtek fel, ahogy Hazza mellettem termett. Nem tétovázott, izmos karjaival átölelt és pedig esetlenül bújtam ölelésébe. 

- Sssss Lisa, semmi baj - simogatta meg hátam lágyan, de én rendíthetetlenül zokogtam, el sem tudtam képzelni, mit tehettek velem, hogy vajon Harry talált-e rám, vagy a rendőrök...

- M...m..i, mi tör-tént?! - tudni akartam az igazat, annyi mindenen átmentem, hogy azt hittem, már semmi nem ráz meg, de az megrázott, hogy Harry menyire lefogyott, megrázott, hogy nem tudtam magamról és az a döbbent kifejezés az arcukon. Éreztem, ahogy keze egy pillanatra megáll hátam simogatása közben, mély levegőt vesz és halk hangon mormolja.

- Elütött egy autó... - elcsuklott a hanga, én pedig döbbenten húzódtam el tőle, hogy szemébe tudjak nézni.

- Ennyi?! - hőköltem hátra, majdnem leesve az ágyról, nem akartam hinni a fülemnek. Addig megvolt, hogy futok, de az, hogy elütött egy autó?! Akkora megkönnyebbülés futott át rajtam, amekkorát még sosem éreztem. Harry ezzel ellentétben összevont szemmel méregetett, láttam az arcán az aggodalmat, de bólintott.  

Lassan megmozgattam egyik majd a másik lábam, igaz, nagyon fájtak, de mindkettő megvolt még, amiért nagyon hálás voltam. Kezeimet is megpróbáltam megmozgatni, de egyik valahogy nem akart mozdulni, gipszbe rakott kezemre meredtem, majd lassan megvontam a vállam. Ez a legkevesebb azért, hogy még életben vagyok. Ekkor rontott be a körterembe egy fehér köpenyes fiatal srác szemüvegben és mögötte Niall loholt.

-Minden rendben van, hölgyem? - lépdelt, de választ sem várva lépett a rám kötött műszerekhez és matatni kezdett. 

Csak egy apró bólintásra tellett tőlem. 

- Kicsit megijedtem - krákogtam száraz torokkal. - Tetszenek a morfium jótékony hatásai - mosolyogtam rá a legőszintébben, ő pedig aggódva méregetett. 

- Öm... - lapozta fel kórlapomat. - Eltört egy bordája és a karja, valamint a medencecsontját érte súlyosabb károsodás. Szívós lányka maga, tudja? - mosolyodott el, én pedig viszonoztam gesztusát. Hirtelen megakadt a szeme valamin és láttam, ahogy egy pillanat alatt leolvad a mosoly az arcáról. - Sajnálattal kell, hogy közöljem, de a baleset során az egyik magzatja elvetélt, tudom, mekkora sokk lehet ez, de gondoljon az egészséges picire, aki gond nélkül megszülethet - azt hittem, nem hallok jól, ki akartam kaparni a szemét, hirtelen nagyon dühös lettem, itt kimondta Harry és Niall előtt. Éreztem, ahogy a szobában megfagy a levegő, de senki sem szólt. 

Az orvos ismét szónokolni kezdett, de én már nem figyeltem, csak gépiesen bólogattam, valami terapeutáról beszélt, engem lefoglalt, hogy még véletlenül se nézzek a két fiúra. Mikor az orvos elindult kifelé, én lekopott körömlakkomat kezdtem el bámulni. 

Az ajtó halkan kattant és Harry, mint akit ágyúból lőttek ki pattant fel és lépett az ágy elé.

- Lis! Ez meg mégis mi a a fasz volt? - dörrent rám, én pedig csak lesütött szemmel feküdtem a párnák között. 

- Lisa, te terhes vagy? - képedt el teljesen Niall, majd erőteljesen homlokon csapta magát. - Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?! - rázta fejét értetlenül. 

- Mondj már valamit, az ég szerelméért! Mióta, kitől? Nem tőlem van igaz? Azért nem mondtad el... - halkította le suttogásig a hangját, a szőkeség pedig teljesen elképedten nézte, volt valami a szemében, ami miatt meg akartam védeni Harry-t, mert nem az ő hibája az, hogy kételkedik, hiszen igaza is van....

- Beszélnünk kell... - nyeltem egy nagyot, tudatosult bennem, hogy ha most nem mondom el az igazat, soha többé nem kaphatom vissza, jobb, ha tudja, hiszen nincs veszteni valóm, hiszen ő, ez a gyönyörű férfi már most sem az enyém, már azóta nem az, mióta tudom, hogy terhes vagyok. A kapcsolatunk ott egy akkora fordulatot vett, amit én nem tudtam kezelni.

- Még jó... - tárta szét karját.

- Figyelj... - kezdtem bele mondandómba, de közbevágott.

- Niall, kimennél, kérlek? - fordult felé hűvös, távolságtartó  testtartással.

- Nem, itt kell maradnia, ez rá is tartozik, berángattam és most szeretném tisztázni! - töröltem le egy könnyet az arcomról.

- Harry, emlékszel, mikor még New York-ban voltunk? Arra az estére, mikor megmentettél? - aprót bólintott, én pedig folytattam. - Azóta a nap óta szeretlek, olyan kimondhatatlanul, és visszavonhatatlanul beléd szerettem, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okoz - fújtam ki erőteljesen a tüdőmben tartott levegőt, nem törődve a szúró fájdalommal. 

- Mégis megcsaltál, mégis más gyerekét hordod a szíved alatt, tudod, mennyire fáj ez nekem? - hangja elcsuklott és egy kövér könnycsepp szántott végig az arcán. Tehetetlenül néztem, ahogy kapkodva letörli. 

- Mikor idejöttünk, kész voltam veled maradni örökké, amikor először énekeltél nekem, annál szebbet még sosem hallottam. Harry... Elfogadtam, hogy elmész, és azt is, hogy lefoglal a munka, nem bántam, mert akármilyen fáradtan jöttél este haza, rám mosolyogtál és megcsókoltál, tudtam, hogy boldog vagy... - nagy levegőt kellett vennem, hogy ne sírjam el magam.

- Az is voltam - suttogta.

- Aztán minden megváltozott, hisztis lettem, tudom, de nem tudtam megmagyarázni az okát, nem jött meg, igen, már az elején észrevettem, de nem akartam említeni, mert tudtam, hogy van elég bajod. Már szerintem akkor tudtam, a görcsök meg a rosszul lét is csak rátett egy lapáttal - ráztam meg fejem. - Én azért nem éjszakáztam otthon, mert nem mertem a szemed elé kerülni, Niall-nél voltam és megígértettem vele, hogy nem szól, sajnálom... - néztem a szőke fiúra, aki kikerekedett szemmel hallgatta a történteket. - Mikor megtudtam, fogalmam sem volt róla, mi a fenét csináljak, visszaszámoltam és Harry, mi mindig védekeztünk! De mikor Arnold megerőszakolt... - szipogtam egyet, a csendben hallani lehetett, hogy Niall-ben bennreked a levegő. - El akartam vetetni, de tudtam, hogy nekem kell rá előkaparnom a pénzt, különben rájössz. Írtam Black-nek, arra kértem, szerezzen nekem egy londoni kuncsaftot...

- Lisa, kérlek, hagyd abba! - nyögött Harry

- Kérlek, semmi mást nem kérek, csak, hogy most hallgass végig! - erőtlenül bólintott.

- Ez azon az éjszakán volt, amikor összevesztünk, de Harry, én nem tettem semmit, már mikor a srác lakására értünk, ő bement a fürdőbe én pedig, mint egy kislány rohantam el!! - hullott pár kósza könnycsepp kezemre. 

Pár percig néma csend volt a szobában, csak a lámpa vibrált halkan a fejem felett, még a lélegzetvételünk is jól lehetett hallani. Harry dermedten állt, olyan volt, akár egy szobor.

- Akkor most kié a gyerek? - hallottam Niall elcsukló hangját.

- Ha minden igaz, Arnoldé, de én nem akarom kihordani annak a szörnyetegnek a gyerekét, főleg, ha ezzel elveszíthetlek!

- Gondolkoznom kell... - nyögte, majd megfordulva futólépésben hagyta el a szobát.