Sötétség...

Ahoj! 

Köszönöm a sok kommentet !!

Veronica, tudtam! Ti kis sunyik! Hát csak annyit tudok mondani, hogy gond, gond és még több gond...:D 

Csenge, nem vettem bántásnak sőőőőt, nagyon örülök neki, hogy ennyi ideje olvasol és, hogy tetszik!!!!

Gréta WOOOW még sosem sirattam meg senkit ! Örülök, hogy tetszett!!!

Patricia köszi, én magam csináltam :)  (mindent XD)

Szóval nem is szaporítom a szót !

Jó olvasást!

Ajánlott dalom: Angel Of Darkness

Sötétség...

Mintha egy sebes folyóba dobtak volna, vitt a víz, miközben fuldokolva akartam a felszínre jutni, de esélyem sem volt rá. Amint felbukkantam volna, már ismét lerántott, ironikus módon olyan, mint az életem: mindegy, hányszor kerülök fel, mindig visszaránt a mélybe. Valamiért mégsem adhattam fel, talán mert olyan végtelenül makacs vagyok, Harry mindig azt mondta, szereti bennem, hiszek neki, hiszem, hogy képes volt szeretni, el akarom hinni, de olyan különös, annyira elképzelhetetlen, nem merném kimondani hangosan, félnék, olyan öntelten hangzik, ha azt mondom, szeret. Talán furcsa vagyok? Minden bizonnyal, én szeretem őt. Az utolsó hullám végleg maga alá gyűr és én nem látok mást, csak sötétséget. Mintha képes lennék még mélyebbre zuhanni.

Szemeim lassan felnyitódnak, pedig ólom súly nehezedik rájuk: egy hófehér szobában vagyok, a falon csak egy kép van és egy kereszt. Az ágyam kovácsolt vas, de nem az a szép fajta, de nem ám, olyan, amit csak egy lepukkadt kórházban tudnál elképzelni. A lepedőm virágmintás, öreg és dohos szagú, teljes mértékig illik a szoba hangulatához, hát a régi, faragott szekrényről és a fa íróasztalról már ne is beszéljünk.  Tudom, hol vagyok, a régi szobámban, de lövésem sincs, mégis hogy kerültem vissza az ágyamba. Emlékszem a születésnapomra, és arra, mennyire szomorú voltam, aztán találkoztam pár idegen lánnyal és ők elvittek bulizni. Soha az életemben még ilyen felszabadultnak nem éreztem magam, mint akkor. Emlékszem, ittam velük, majd egy srác eléggé rám nyomult és teljes képszakadás. Nem szabadott volna innom, anyám óva intett az italfogyasztástól, azt mondta, az az ördög fegyvere a gyengék elcsábítására. Lám igaza lett, a fejem úgy zúg, mintha egy kamionnal hajtottak volna át rajta. Lassan felülök, furcsamód egész könnyen megy, a kopott szürke hálóingem van rajtam. 

Lépteket hallok a lépcső felől, egyre közelebb érnek, szívem megiramodik, szinte elnyomja az ajtómhoz egyre közelebb érő anyám lépteinek zaját. Tudom, mi fog történni, hatalmas balhé lesz, sosem szöktem még ki, sosem ittam még, sosem volt még közöm férfihoz. Csak ülök csendben és felkészülök. Anyám beront és ordítani kezd, a nyál fröcsög  a szájából, annyira meg vagyok ijedve, hogy azt sem tudom, mit mond, bejön apám is, ő is kiabál, szememből legördül egy könnycsepp, mire anyám arcul csap, fáj rettentően. Azt mondja, csalódott bennem, és a szekrényemhez rohan, kikapja belőle a ruháimat, egyet-kettőt szét is tép. Apám megrántja a karom, védekezni akarok, de nem megy. A szám megtelik felszakadt ajkamból előbukkanó vércseppekkel. Dühös leszek, minden annyira gyorsan történik, üvöltök, nagyobbnál nagyobb hazugságok hagyják el számat. Nem tudom, miért teszem, de jó nézni megrendült arcukat. Aztán lassan eltűnnek, én is, a ház is, a szüleim is, minden...

Az utcán ülök egy hátitáskával, amibe pár megmentett ruhámat gyömöszölve elhagytam a házat. Ott ülök egy köztéri padon, észre sem vettem, mikor lett ilyen késő, a nap éppen csak leszállt, még homályos kékesszürke fátyolba burkolva az eget.  Az első csillag már ott ragyog az égen, fázom. Az arcomra száradt könnycseppek akármennyit dörzsölöm, nem akarnak eltűnni. Mély levegőt veszek és fejem alá gyűröm táskámat, nem tudom, mit csináljak, mihez kéne most kezdenem 16 éves fejjel az utcán. Nem mehetek vissza tudom, az lesz a legjobb, ha a városból is elmegyek. Talán egy hajléktalan szálló jó ötlet lenne erre az éjszakára. Felállok, leporolom kopott farmerem és tovább állok, még nem is dolgoztam fel, mi történt, vagy hogy mégis hogyan történhetett meg ez az egész, tisztességes istenhívő családban nevelkedtem, én tehetek róla, mindent elrontottam azért az egy estéért. Barátaim nincsenek, lévén, hogy magántanuló voltam. Kiérve a parkból, nem tudtam merre induljak, még sosem voltam szálló közelében, csak olvastam róla, hogy léteznek ilyenek, látni még sosem láttam. Nem volt sok veszteni valóm, elindultam jobbra át a kis pékség mellett, a város lelakottabb része felé. A lábam már rettentően fájt a sok gyaloglás miatt, talán egy órája kutyagoltam. Végül feladva minden önbecsülésem odamentem egy elég furcsa kinézetű alakhoz. Fekete kopott farmer volt rajta, amit hatalmas rojtos lyukak tarkítottak a térdénél.  Fekete kapucnis pulcsi volt rajta és egy zöld baseball sapka, amit mélyen szemébe húzott. Ajkaimat rágcsálva indultam felé. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, rettentően zavarban voltam. Mellé léptem és megkocogtattam vállát, amitől hatalmasat ugrott.

- Mit akarsz, kisanyám? - fordult velem szembe, én pedig annyira megilletődtem, hogy hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak. - Na, lökd a sódert! Van hasisom elég olcsón, jó kis áru! - hajolt hozzám bizalmasan közel, szája bűzlött, szemei pedig vörösek voltak, nagyon szarul nézett ki, megijesztett. 

- Öm én... - dadogtam kétségbe esetten.

- Ugye nem vagy zsaru?! Jézus! Ha beköpsz, kinyírlak - iramodott meg felém, én pedig már az ájulás szélén álltam. Hogy én zsaru? És mi az a hasis? Mielőtt sikíthattam volna, valaki elkapta hátulról a srácot és megrángatta. Ijedten néztem a másik, velem egykorú fiúra, akit látszólag teljesen lekötött a haverja rángatása.

- Black, te mégis mit csinálsz a szerencsétlen kiscsajjal? - pislogott felém szőke haja takarásából. Még így piszkosan is lenyűgöző srác volt, tejföl szőke, kicsit csapzott haj, hatalmas, barátságosan csillogó, tengerkék szemek. 

- Nem vagyok kiscsaj - nyögtem ki az első értelmes és elég felháborodott mondatot, amit eszembe jutott.

- Bocsánat - kuncogott cseppnyi megbánást sem tanúsítva.

- Haver, ugye a csaj nem zsaru? - szűkítette össze apró, fekete szemeit Black. Értetlen arccal álltam a két engem méregető srác előtt.

- Meg vagy húzatva? - nevetett jó ízűen a szőke. 

- Jól van, nem kell kiröhögni, csak kopjatok le, mert dolgom van! Holnap te jössz, te szarzsák! - köpött egyet a földre, majd lódított egyet haverján, aki majdnem rajtam landolt. 

- Gyere! - karon ragadva húzni kezdett maga után, én pedig követtem. - Nos, miben tudok segíteni? - kérdezte mosolyogva, nem akartam elválni ettől a sráctól, volt benne valami. A gyermekded mosolyában, annyira segítőkésznek tűnt, olyan őszintének. Ő volt az első, akivel találkoztam...

- Öm, én egy szállót keresek - hajtottam le fejem megszorítva táskám pántját. 

- Csak nem megszöktél? - mosolyodott el.

- Nem, nem, dehogy! - kaptam kezeim magam elé. - Igazából... kidobtak otthonról... - csuklott el  hangom, kezét fejemre téve óvatosan megpaskolta azt.

- Én megszöktem az árvaházból - úgy mondta ezeket a szavakat, mintha ez valami nagyon vicces dolog lett volna. Nem igazán értettem. Igazából semmit sem értettem.

- És akkor most hol laksz? - vontam fel szemöldököm, aztán meg is bántam kérdésem. - Mármint sajnálom, tudom, hogy ilyet nem illik kérdezni! Csak hát... - emeltem fel védekezőn kezem.

- Ugyan már! Tudod, az árvaházas srácok nem tanulnak sok illemet, amúgy pedig itt-ott néha a parkban éjszakázunk, néha szállón. Nem nagy dolog - vont vállat tovább haladva.

- Éjszakáztok?

- Ja. Én és Black, már kis srác korunk óta együtt lógunk -  bólogatott hevesen, miközben elkanyarodott. Alig tudtam követni, annyira gyorsan szelte az utcákat.

- Ühüm, az gondolom akkor... jó - olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem a hátába ütköztem. Összevont szemöldökkel fordult felém, én pedig legszívesebben arcon csaptam volna magam, nem tudom, hogy lehetek ekkora barom. Hogy lenne már jó az utcán laki? - Mármint én... nem... vagyis... - lemondóan csóváltam meg fejem. Tudom, hogy jobb, ha nem is folytatom. 

- Nagyon aranyos, hogy ennyire zavarba tudsz jönni - kuncogott. - Egyébként a nevem Arnold! - nyújtott kezet. 

- Az enyém Lujza - ráztam meg kezét, ő pedig hangosan elröhögte magát. 

- Jézus atya úr isten, milyen név ez?! - fogta hasát.

- Szent Lujza után kaptam! - háborodtam fel.

- Na jó, ilyen névvel nem élhetsz az utcán! Legyél inkább Lisa - törölte meg szemét, én pedig kicsit dühösen, de rábólintottam.
 Az első  éjszakámat a parkban töltöttem Arnold társaságában, aki beavatott pár apró túlélési praktikába, nevetett, mikor a lopásról hadováltam, hogy az mekkora bűn Isten szemében. Furcsa volt, hideg és kemény, de valahogy Arnold pozitivitása átragadt rám is. Minden nap keményen küzdöttünk és még keményebben, hogy legyen mit ennünk, és legyen hol aludnunk. Black és Arnold néha drogot is árultak, de ebbe sosem avattak bele, azt mondták, amilyen kis szende vagyok jobb, ha nem is tudok a dolgokról. Évek teltek el így, néha jól éltünk, néha szörnyen, több lakásból is kidobtak minket, de  élveztünk minden percet, amíg tető volt a fejünk felett.  Elválaszthatatlan barátok lettünk, talán azért, mert egymásra voltunk utalva, Black velem egyidős volt, Arnold pedig két évvel öregebb. Emlékszem még arra az estére. Arra, ami örökre megváltoztatta az életem.

Farkas éhesen tömtem be a maradék kenyércsücsköt. A konyha asztalnál ücsörögtem, mikor bejött Arnold, arcán egy gondterhelt grimasszal. Leült elém, éreztem, hogy kényelmetlenül érzi magát. Napok óta veszekszik B-vel valamin, engem nem avattak be, mégis mi az, mindegy, hányszor kérdeztem rá, csak dühös fintorokat kaptam válaszul. 
- Lis... - rágcsálta az ajkát. 
- Mond - kötött le teljesen kenyerem, pedig igazából üres, kicsit penészes kenyércsücsök volt, de a mai nap hosszú volt, és nekem pont ez kellett. Jó, lehet, nem utasítottam volna el egy kis csirkét, de hírből sem ismerem már ezeket az ételeket. Nem panaszkodhatok, hiszen ők régebben vannak az utcán.
- Jó, figyelj, ez nagyon nehéz nekem... - fel sem nézve rágcsáltam tovább. - Ne sértődj meg, kérlek, ígérd meg, hogy nem teszed! - megforgattam szemeim és bólintottam. - Halljam! - mordult fel.
- Ígérem, a picsába Arnold, csak nyögjed már ki! - rivalltam rá, mire ő dühösen bólintott.
- Nem tudjuk kifizetni az e havi lakbért és már így is el vagyunk maradva - vakargatta fejét és nekem már el is ment az étvágyam, nem igazán akartam már megint az utcán élni - Egyszerűen nem lehet már itt drogot kapni, nem tudjuk beszerezni! Itt már csak a nagykutyáknak megy... - biggyesztette le ajkát, én pedig kikerekedett szemmel néztem rá. Annyira lefogyott, arc csontja egészen kiállt, emlékszem, mikor ment a biznisz, milyen élettel teli volt, mennyivel nagyobbnak tűnt, mennyivel izmosabbnak. Szomorú volt ránézni. 
- Akkor most mégis mi lesz? - nyeltem le a számban savanyúvá vált falatot. 
- Lisa, tudod, én nagyon ellene vagyok ennek az egésznek, és ha lenne választásunk, nem kérnélek soha ilyenre, tudod, hogy szeretlek?! - nézett mélyen szemembe, hát két év együtt járás után tudtam, hogy most valami olyan következik, amit gyűlölni fogok.
- Mond már! - vettem könyörgőre, mert már nem bírtam állni azt a szomorú, zavart tekintetet, amivel méreget.
- Pénzt kéne keresned... - harapott bele keményen ajkába.
- És mégis hogy? - kérdeztem elhaló hangon, tudtam, mi lesz a válasz és sajnos azt is tudtam, hogy meg kell tennem értük, ők a családom, nem tehetek mást.
- Black tud pár elég gazdag pasit, akik, hát, le kéne feküdnöd.... - köhintett egyet zavarában lesütve szemeit.
- Rendben... - suttogtam, de szemeimből majdnem kicsordultak a könnyek, nem mondhattam nemet, a segítségemre volt szükségük, ahogy nekem anno az övékére. 
Nem tehettem mást, először zavart a gondolat, ez az egész, de a pénz kárpótol, és mindenki meglepődött, mennyit tudok keresni. Olyan lakásunk lett, ahol mind elfértünk, pénzünk, mindent meg tudtunk venni. De a dolgok kezdtek megváltozni körülöttünk. Arnold és én annyit veszekedtünk Black-el a drogos ügyletei miatt, hogy az fogta minden pénzünket, és lelépett. Ez a dolog mindannyiunkra kihatott, Arnold nem akarta, hogy ezt csináljam, nem tudott a szemembe nézni, kezdett elhidegülni tőlem, a pénz megváltoztatta. Eluralkodott rajta a kabzsiság, barátomból és szerelmemből mindössze a stricimmé vált. Rettentő bűntudatom volt, "minden az én hibám", mondogattam magamnak mindannyiszor. Aztán megvert először, nem szóltam, mert igazat adtam neki, túl hálás voltam hozzá, hogy bármit tegyek, hiszen ő volt, aki felnevelt, bármit megtettem volna neki. De a dolgok kezdtem elfajulni, minden napossá vált, hogy megüt, részeg volt, csajokat hozott haza. Hát igen, ahogy ez lenni szokás. Egyik éjjel, mikor kiütötte magát, fogtam magam és leléptem, pont úgy, ahogy Black, csak egy táskát vittem, ahogy annak idején. Béreltem egy lakást és magán "vállalkozást" nyitottam, de sosem tudtam haragudni Arnoldra... 
Aztán az életem rendezetté vált, nem bántam, de egy másodpercre sem tudtam elfelejteni Arnoldot. Aztán jött Harry, soha nem gondoltam volna, de első látásra bele szerettem. Ő talán soha nem fogja megérteni, vagy felfogni, mennyire hálás vagyok neki, mindig is az leszek, mert utat mutatott, visszatekintve semmit nem csináltam volna másképp, mert ha így tettem volna, sosem találkoztam volna ezzel a csodás férfival, aki megmutatta, mennyit is érek, ő volt az egyetlen, akit tudtam szeretni Arnold után, aki elfeledtette velem a múltat. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp gördül le arcomon, oda akarok nyúlni, de nem tudok, fáj, nagyon fáj mindenem. Érzem ajkait arcomon, puha, forró, csodás ajkak ezek, melyek lecsókolják arcomról a könnycseppeket. Érzem, ahogy a minden fájdalmam ellenére lassan elmosolyodok, majd elnyel a hívogató lágy sötétség...