Vöröslő napkelte...

Helló-belló!
FIGYELEM!!! Aki akar szavazzon! ( bal oldalt ^^)

57 rendszeres olvasó és wow 8 komment *-*

Mindenkinek nagyon köszönöm ^^

Csenge sajnálom ennél eredetibb ha akarnék sem tudnék lenni...

Amúgy gyerekek komolyan kezdek beteges lenni, már nem merek késni...

Szóval itt tartok ( részlet a Bo-val folytatott mai beszélgetésünkbő:

Boo:olyan idegesítő, ahogy a legyek összedörzsölgetik a "lábukat" vagy micsodájukat! Mintha készülnének valamire!! 

Én:TUDOM!!!!!kémek..az olvasók küldték....tudom....BOOO!!!! FÉLEK!

De szeretlek titeket nagyon!! <3 Jó olvasást ;D

Ajánlott dalom:Leona Lewis - Run

Vöröslő napkelte...

- Értem... - suttogtam kiszáradt torokkal.

Nem igazán tudtam beszélni, pedig akartam. El akartam mondani mindent, mégsem tettem, nem tehettem. Jobb így végül is, lassan felvettem táskámat és az asztalra dobott telefonom és nem néztem vissza, nem néztem a kanapén összeroskadt Harry-re. Miattam ilyen és ezért nem érdemlek bocsánatot, egyszerűen nem érdemlek semmit. Ez jó, hiszen ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, nem éreztem semmit. Furcsa, de mintha immúnis lennék bármiféle érzelemre, úgy sétáltam a lifthez. Tudtam, hogy meg kéne szakadnia a szívemnek, de nem tette, lehet, már nincs is, jobb is lesz nekem nélküle. A liftben szóló lágy zene alig jut el tudatomig, a fülemben zubogó vér szinte minden más hangot elnyomott. Előkerestem táskámból a cigimet, majd rágyújtottam. Olyan voltam, akár egy robot, csak mentem céltalanul és nem tudtam, hová tartok. Kihez mehetnék? Kit ismerek? Végeredményben senkit, Niall-el nem tehetem meg, hogy hozzá megyek, utálna, hisz én is utálom magam. Rajta kívül nincs igazán más barátom... Ai? Még a számát sem tudom... De jól esne most egy ital, bár nem hiszem, hogy sok bár van nyitva hajnalok hajnalán. Mikor kinyíltak előttem az ajtók, a portás tátott szájjal nézett engem.

- Hölgyem, nem gyújthat rá az épületben! - mondta teljes felháborodással, de én csak egy lenéző pillantással jutalmaztam szegényt.

Kisebb gondom is nagyobb volt a hotel szabályzatánál, hiszen az életem éppen most dőlt teljes mértékig romokba, rájöttem, miért volt olyan de'ja vu érzésem, hiszen 8 évvel ezelőtt is pontosan ez történt: elhagytak, kidobtak, mert felelőtlen dolgokat tettem és mondtam. Úgy látszik, igazam volt, kutyából nem lesz szalonna, az emberek nem változnak és én sem vagyok kivétel. Bár azért nem örülök, hogy ugyan az a cafka vagyok, mint aki akkor voltam.

- Akkor tessék! - nyomtam a füstölgő csikket a pultra a srácra fújva a füstöt.

Még hallottam, ahogy szitkozódik, de én már rég az ajtó túloldalán ácsorogtam a hidegben. Még talán pár óra lehetett csak a napfelkeltéig. A friss levegő némileg kitisztította fejem, melyet mintha súlyokkal nyomtak volna le. Hallottam a csengőhangom, nem igazán érdekelt ki az, fel sem akartam venni, de valaki nagyon el akart érni, én pedig nem tehettem mást, elő kotortam táskámból. A kijelzőn, hatalmas felirat villogott: ISMERETLEN. Isten tudja, miért, felvettem, fülemhez szorítottam a telefont és elindultam. Egy ideig nem szólt bele senki, mikor már le akartam tenni, hirtelen meghallottam egy jól ismert hangot, szívem kihagyott egy ütemet és szemeim tágra nyíltak, már csak ő hiányzott.

- Helló Lisa.... - nyávogta, és én furcsa mód már nem féltem.

- Helló Arnoldkám... - utánoztam vontatott beszédét.

Nem tudom miért, de egyszerűen találkozni akartam vele. Azzal az emberrel, aki tönkre tette az életem, bár valahol féltettem, mind magam, mind őt, hogyha találkozunk, valamelyikünk meg fog halni, és ha rajtam múlik, nem éli túl. Nem kell nekem rendőrség, el tudom intézni ezt a rohadt mocskot magam is.

- Még mindig vadóc vagy, ez tetszik - nevetett fel, bár hangja jobban hasonlított károgásra.

- Te meg még mindig seggfej... - nevettem fel keserűen. - Na, mond csak szépen, mi a faszt is akarsz tőlem - hörögtem, nem ismertem a saját hangomra, de most magabiztosnak éreztem magam, mindent elveszítettem. Van benne valami szép, ha az embernek nincs semmije, akkor tudja, hogy bármi is jön, az már csak jobb és gazdagabb lehet, mint ami most van.

- Azt, hogy fordulj meg - suttogta, én pedig kinyomtam telefonom, komótosan eltettem táskámba, majd lazán megfordultam. Valahogy éreztem, hogy követ, még mielőtt szólt volna, mindig is hittem, hogy semmi sem történik ok nélkül, talán az a sorsom, hogy megkíméljem a világot ettől a mocsoktól, talán neki meg az, hogy őrületbe kergesse a magamfajta ribancokat. Majd ma, vagyis most megtudjuk.

Ott állt előttem teljes életnagyságban, az arcát nem láttam, mert megvilágította a mögötte lévő lámpa fénye. Olyan volt, akár egy groteszk démon, ahogy szótlanul ácsorgott a sikátor távolabb eső felén. Árnyéka kígyóként kúszott elém a nedvesen csillogó aszfalton. Magamba szívtam a látványt, olyan festői volt, a szemében megcsillanó fény, mint két gyémánt ragyogott a sikátor sötétjében.

- Miért hallgatsz, Arnold? Nem vagy boldog a viszontlátástól? - kuncogtam átdobva hajam vállam felett.

- Megváltoztál... - hallottam a hangján, hogy mosolyog, nyeltem egyet.

- Mert nem félek tőled? - vontam fel bal szemöldököm, mire ő jól láthatóan vállat vont és tett felém pár apró lépést.

- Pedig szeretem hallani a sikolyod... - nevetésétől felállt szőr a hátamon, de hamar rendeztem vonásaim. - Hallom, megint az iparban vagy - lépett még közelebb.

- Ezt meg honnan tudod? - csuklott el a hangom alig észrevehetően, de neki elég volt. Gúnyos kacaj tört fel torkából, szinte megéreztem, hogy hátra kell fordulnom, gyors mozdulattal kaptam oda fejem. A sikátor másik kijáratánál Black állt, jól ki tudtam venni a vékony alakját a kis féregnek.

- Bocs, cica, de az üzlet az üzlet, és te tartozol nekem azok után, hogy szó nélkül leléptél... - nem számítottam rá, hajdanán a stricim volt, tudhattam volna, hogy nem szabad megbíznom benne, bár nem is tettem, csupán csak dobott egy mentő övet a 17 éves énemnek, az pedig naiv lányként úgy csimpaszkodott bele, ahogy erejéből kitelt.

- Hahaha... szóval ez egy egész kis összeesküvés - kacagtam fel jóízűen, mert már másra nem igen telt tőlem, ebből nem jutok ki, soha...

- Ejnye, de rossz felfogás Lis. Nekem és B.-nek csak egyezett a célunk - fonta keresztbe kezét mellkasa előtt, majd megindultak felém mindketten. Hazudtam, most már bevallom, féltem, nagyon féltem, szememet könnyek szúrták, az ember könnyen beszél arról, mennyire meg akar halni, de mikor ketten is önként jelentkeznek a sötét angyal szerepre, valahogy az egész kezd egy kicsit visszarettentő lenni.

- Ugyan már Arni, bántanád leendő gyermekeid anyját? - mosolyodtam el bizonytalanul, ő pedig teljesen lefagyott, amitől kicsit megkönnyebbültem tudtam, hogy beszélnem kell.

- Mi?! - döbbent le. - Hazudsz! - sziszegte dühbe gurulva.

- Miért is tenném? Ráadásul ikrek, hát nem csodás? Drágám... - mintha méreg lenne, úgy köptem a szavakat. Innen hallottam, ahogy csikorgatja a fogait, nem hisz nekem, na de majd én megmutatom neki. Beletúrtam táskámba és még mielőtt három hatalmas lépéssel átszelhette volna a köztünk lévő távolságot, kirántottam az ultrahang felvételt és képébe vágtam. A levegő megfagyott, még Black sem hitt a szemének, pedig az isten szerelmére, miért is hazudtam volna? Ő, vagyis hát ők tették tönkre az életem.

- Hát nem is örülsz? Tönkretetted a kibaszott életem, most már boldog vagy?! - ordítottam, szememből pedig kigördült egy kósza könnycsepp. - Válaszolj, baszd meg! - léptem elé, hogy teljes erőmből pofán vághassam. Megtettem, hihetetlenül jó érzés volt, újra meg akartam tenni, de megragadta karom és úgy megrántotta, hogy összekoccantak fogaim.

- Te ribanc! - sziszegte a falhoz szorítva.

- Na, most mi lesz? Megint megdugsz vagy megölsz? - még mindig látszott a sokk az arcán és a teljes elbizonytalanodás, ami kicsit meglepett, bár átéreztem a helyzetét.

- Megoldjuk, cicám... - kuncogott és ujjbegyét végighúzta arcomon.

Undorodva borzongtam meg, visszatért a régi énje, nem akartam, egyszerűen nem, már csak meg akartam halni, talán könnyebb lett volna, ha nem árulom el ezt a titkot neki.

- Gyűlöllek - suttogtam és vergődni kezdtem, futni akartam, rohanni, itt hagyni mindent, és Harry... őt szörnyen megbántottam. Felemeltem kezem és amilyen gyorsan csak tudtam, Arnold arcába martam. Nem akartam elhinni, mikor fájdalmas ordításban tört ki. Arcát markolászó kezei alól kibugyogott pár vörös vércsepp. Kapkodva szedtem a levegőt, ahogy egyre távolabb lépkedtem tőle, futnom kellett volna, de még magam sem hittem el a történteket. Black felnevetett, majd felém iramodott, legnagyobb meglepetésemre Arnold izmos karja megállította. Most mertem először dühtől izzó szemeibe nézni. A haragtól teljesen elvakultan iramodott meg felém artikulálatlan szavakat kiabálva, de fel sem fogtam, csak elindultam. Olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan csak lábaim engedték. A nyomomban voltak és én fel sem vehettem a versenyt velük, akármilyen gyorsnak is éreztem magam. Olyan volt, mint egy álom, ahol futsz, futsz, de nem haladsz, ahol sikítani próbálsz, de egyszerűen nem tudsz. Ahogy leléptem az út patkáról, két élest fényt láttam csak, hirtelen megdőlt a testem és nekicsapódtam valaminek. Még a fájdalmat sem éreztem, a fülem csengett, csak képeket fogtam fel, szinte semmi érzés nem jutott el fáradt tudatomig. Fejem erőset koppant. Kinyitottam szemeim, nem tudom, mennyi idő telhetett el, de a vöröslő ég egyszerűen gyönyörű volt, ahogy a nap sugarai áttörnek az égbolton vörösre festve a felhők habos széleit, lehunytam szemeim, majd elsötétül minden. Harry arca... igen, emlékszem rá, göndör, angyali fürtök, világítóan zöld szemek, melyek fel-fel ragyognak, mikor mosolyog, a gödröcskék, amik az arca két oldalát díszítik, a telt, rózsaszínű ajkak, istenem, hogy imádom mikor mosolyog...

Sírni szeretnék, sírni a karjaiban, megbánni mindent és legfőképpen elmondani az igazat, elmondani azt, amit már rég kellett volna, hogy tudja, még senki iránt nem éreztem így, hogy mennyire rajongok érte, hogy szeretem, mikor megpuszilja a fejem búbját, mikor orrát enyémhez dörgöli, mikor megfogja a kezem, mikor elmosolyodik, mikor álmában szuszog, mikor beletúr sötétbarna fürtjeibe, de a legjobban azt szeretem, mikor azt mondja, szeretlek....

Harry, SZERETLEK! - buggyan ki egy könnycsepp szemem sarkából, tudom, hogy nem mondom ki hangosan, mégis egyszerre sokkal békésebb lett minden.