A múlt kísértése...

Helló-belló hű olvasóim!

Boldog Nőnapot minden kedves lány olvasómnak! 

( Nem hiszem, hogy van fiú XD)

Ismételten elnézést a rengeteg hibáért, de Bo

 ( a kis szerencsés dög)

hazament Magyarországra ( hogy enné meg a rák a máját)

Innen puszilom ^^

15 rendszeres olvasó ismételten csodásak vagytok! 

Nagyon köszönöm a kommenteket!

Óh... és el ne felejtsem, mert nagyon feledékeny vagyok, Kriszta próbálom megjegyezni, hogy te írsz névtelenül ^^ 

(mert hát én mindenkit imádok a ki kommentel és olvas!! :* )

Jó olvasást! Remélem tetszik majd! 

Ajánlott dalom:Skillet - Open Wounds

A múlt kísértése...

Minnél gyorsabban haza érek, annál boldogabb leszek, nem hittem a szememnek, hogy ezt a szemetet látom, valahol féltem is tőle, bár meg tudom védeni magam annyi szent, azt tanította a közelharc tanárom, hogy mindenből lehet fegyver, hát itt vagy egy 10 cm-es magas sarkú. Nem tökéletes, hogy kitapossuk a lelket egy nőket verő nyomorékból? Attól függetlenül tartottam tőle így inkább menekülőre fogtam, minnél távolba voltam, annál nagyobb biztonságba éreztem magam. Mint egy paranoiás néztem hátra miden egyes másodpercbe, lássam követ-e. Stresszes voltam mert senki sem volt az utcán rajtam kívül, még sötét volt reggel öt lehetett a nap sugarak már éppen elérték a horizontot, de még nem törtek be New York ezen eldugott zugába, meg kellett hagyni a srác tudott lakást választani a mindig nyüzsgő város ezen része elég kihalt volt, ami most cseppet sem tetszett.

Ütést éreztem arcomon és vállamon neki mentem valaminek, vagy inkább valakinek...

Tétován meredtem az előttem egyenletesen süllyedő és emelkedő hatalmas mellkasra, pont olyan széles és fenyegető mint ahogy emlékeztem rá, végigfutott a hideg a hátamon. Akaratom ellenére legalább három lépést távolodtam, undorodtam ettől a férfitól, gyűlöltem azért amit tett... Sikíthatnékom volt, talán Harry meghallaná...

Nem! Nem lehet! Erősnek kell lennem és szembe kell néznem az exemel...

- Rég találkoztunk Lisa!- hajolt közelebb, meg akart csókolni de abból nem eszik, két lépést hátráltam, majd még kettőt.

- Mi a fenét akarsz Arnold?- dörrentem rá, bár a hangom jelen pillanatban, nem volt több egér cincogásnál.

- Azt hallottam beálltál kurvának... gyere velem hidd csak el velem jobb lesz Lisacica!- fogta meg csuklóm, mire elemi erővel tőrt rám a harag és a régen elnyomott fájdalom. Ki akartam kaparni a szemét, ha nem szorította volna olyan erővel a csuklóm, hogy aggódnom kellet elszorítja vérkeringésem, meg is tettem volna. Nem jajdulhattam fel, pedig legszívesebben üvöltöttem volna, tudtam megmarad a nyoma... 

- Ne hívj így te szemét! Semmi közöd az életemhez!- sipítottam mire ő elégedetten felnevetett, és a hideg tégla falnak nyomott. Hörögve próbáltam kiszabadítani magam, ott ütöttem ahol értem, de semmi hatás, elkeseredett voltam és féltem. Rég nem féltem már... igazából nem is értettem, talán reménykedtem valamiben? Vagy inkább valakiben...

Eresztett egy kicsit csuklóm szorításán és én rögtön kirántottam kezem, meglepetést kihasználva ellöktem magamtól és futva indultam el az utcán, úgy rohantam ahogy még sosem, vissza Harry lakására. 

- Hülye kurva nem menekülhetsz el előlem!- hallottam ordítását, majd egy tarkómra mért hatalmas ütés hatására a földön találtam magam. Még éreztem ahogy hajamba túr és erősen megrántja, de a világ vészesen homályosodott el a szemem előtt akármennyire küzdöttem a éberségért, a fekete örvény elképesztő sebességgel húzott magához. 

Mikor magamhoz tértem testem megállíthatatlanul remegett, rájöttem a hideg miatt,  saját szobámban voltam az ágyamon, össze voltam zavarodva nem értettem semmit, utolsó emlékem az volt, hogy Arnold a kocsihoz rángat.

Ekkor vettem észre őt, ott pöffeszkedett a szobám ajtajának támaszkodva, meztelenül, egy kaján vigyorral az arcán. Fel akartam pattanni de csuklómba égető fájdalom hasított ahogy megmozdultam, felpillantva vált világossá számomra a helyzet, meztelenül feküdtem az ágyhoz bilincselve, az ajtóban meg az idegbeteg ex barátom ácsorog egy szál faszba. Az adrenalin úgy ugrott meg bennem, hogy azt hittem kiszakad a szívem a helyéről, máris kicsinek éreztem a helyiséget, nem kaptam elég levegőt, minden egyes lélegzetvételemért meg kellett küzdenem. Szememet könnyek szúrták, túl akartam lenni ezen, tudtam, ha sikítok azzal nem érek el semmit, sőt csak feltüzelem vele, ezt az idegbeteg állatot. Összeszorított fogakkal rángattam karom annak reményében, hogy kiszabadulok, de akárhogy tekeregtem semmi sem történt csak a bilincs alól szivárgott némi vér, nyugtázva próbálkozásaim, nem adhattam fel előbb rágom le a karom mintsem hagyjam, hogy ez az őrült azt tegyen velem amit csak akar.

Mozgásra lettem figyelmes közelebb jött és én egyre elkeseredettebben rángattam karom, még több vöröslő csíkot elindítva csuklómon. 

Nem! Nem! Nem... Ez nem történhet meg, még egyszer nem, velem nem! hajtogattam magamba, de már késő volt elért az ágyamhoz és már bokámat markolászta. Undorodtam az érintésétől, és a gyengeségemtől. Már-már fekete szemeiben állatias fény csillant meg, amitől csak még elkeseredettebben ki akartam szabadulni. Hangtalan zokogás rázta egész testem, de nem sírhattam nem adhattam meg neki ezt az örömet. Már késő volt ujjaival combom belső felén kalandozott, akkorát taszítottam rajta lábammal amekkorát csak tudtam. Ütésemtől mérgesen feljajdul majd lábam közé fúrta magát.

- Gondoltam leszek olyan kedves, hogy előjátékkal kezdjem, de ezt már buktad cica!- hörgött mély torok hangon, belém hatolva. Nyöszörögtem a fájdalomtól, inkább lelkem fájt mint testem. A düh és a tehetetlenség megállíthatatlan folyamként indult el ereimbe körbejárva minden porcikám. szabadulni akartam, de erőm vészesen fogyott, csak még egy rúgás, ismételtem magamba kiszabadítva bokámat a szorításból, oldalba rúgtam, minden erőmmel azon voltam, hogy ugyan arra a pontra célozzak mint előbb, és legnagyobb meglepetésemre sikerült.

Szemében izzó dühöt meglátva megbántam, hogy felhergeltem, ökle magasba lendült és hihetetlen erővel csapott le arcomra. Felnyüszítettem, ahogy kibuggyant egy könnycseppem, majd még egy ütés....

Hol magamnál voltam, hol nem, de áldottam minden pillanatot amit eszméletlenül töltöttem, nem tudtam mennyi idő telhetett el, arcom kimondhatatlanul sajgott és maszatos volt az egy-egy fájdalomtól kihullott könnyem miatt. Nem mertem kinyitni szemem, éreztem alkaromra száradt vért, csuklóm miatt aggódtam a leginkább mert már olyannyira fájt hogy nem is éreztem, nem akartam megtudni hogy az a szemét hányszor ment el bennem gumi nélkül...

Csak meg akartam halni, ekkor villant fel előttem Harry arca, édesmosolya,erőt adott, de még mindig irtózatosan fájt, lélekben és testben is, tudtam ha kinyitom a szemem elsírom magam, nem tehettem, nem adhattam meg neki ezt az örömöt. Ahogy fejem lassan kitisztul a folyamatosan ért sokktól rájöttem már nincs a szobába, imádkoztam, hogy örökre elmenjen ne csak szünetet tartson. 

De ahogy hallottam az ajtó zörgését testem egyből görcsbe rándult ezzel ismét felszakítva csuklóm vékony bőrét.