Ez az amit boldogságnak hívnak?

Sziasztoook!

Sajnálom, de Magyarországon voltam ^^

Mindenkinek nagyon boldog nyuszit! ( én ma egész nap dolgoztam....-.-")

Már 26 követőőőőőő *-* Megérte ez az egy hetes nem írás :D

Csak vicceltem...:D

Minenkinek köszönöm a kommentet !!!

Jó olvasást!

Leszidlak titeket, mert 26-an követnek és 10 en pipáltak!!!( szomorú leszek)

De megdícsérek minden kommentelőt és pipálót! ^^

Ajánlott dalom:V-TECH - A legszebb vallomás

Ez az amit boldogságnak hívnak?

 -Harold Edward Styles! Nem ehetsz folyton hamburgert! - rikkantottam fel élesen fakanalamat Harry felé lóbálva. - Dagadt leszel! - fenyegetőztem. Az ajtóban ácsorgó fiú fittyet hányva rám felhúzta pólóját elővillantva tökéletesen kidolgozott hasát.
-Egyelőre elég jó vagyok - mosolygott hasát simogatva. Akaratlanul is ott tartottam szemem, élveztem a látványt és a köldökétől lefelé kúszó szörcsíktól pedig egyenesen beindultam.

Talán furcsa, de azóta nem szexeltünk és ami még ennél is idegesítőbb, Harry úgy bánik velem, mintha egy pillanat alatt képes lennék összetörni, pedig ez nem így van. Élvezem a kedvességét és odaadását, de vannak bizonyos szükségleteim, és ha előttem mutogatja dagadó izmait, az kicsit sem segít rajtam. Próbáltam vissza tartani magam, de miket is gondoltam, ösztönök... egyből rávetettem magam azokra a hívogató ajkakra. Először lágy, majd egyre forróbb csókban olvadtak össze ajkaink, övéi falták enyémeket és fordítva. Olyan rég várt csók volt ez, amit mindketten epekedve vártunk.
-Higiénikus a konyhapulton szexelni?! - lihegte számba, lábaimat csípője köré fontam és olyan szorosan magamhoz nyomtam, hogy levegőt is alig kaptunk.
- Számít? - kérdeztem szájába lihegve, mire ő csak erősen megmarkolta fenekem és a konyhapultra tett, úgy folytattuk tovább. 
- Ezt még nem szabadna - kicsit sem tűnt úgy, hogy abba akarja hagyni, de mikor leszegte fejét, hogy megcsókolja nyakam, megmerevedett. Kérdőn néztem rá, de továbbra sem nézett rám, helyettem a combomon végighúzódó véraláfutást tanulmányozta. Óvatosan végighúzta rajta mutató ujját. Éreztem, hogy egész testében megremeg. 
Átkoztam magam, amiért nem vettem fel gatyát, csupán Harry egyik kinyúlt pólóját. Láttam rajta a vívódást, a dühöt, mintha a saját veszteségének élte volna meg. Se szó se beszéd hátrébb lépett, majd lekapta konyhaasztalra dobott pulcsiját.
- Ha főzni akarsz, le kell mennem a boltba - mondta érzelem mentes hangon, de szemében láttam a féktelen dühöt. Akartam mondani valamit, de bennem akadt a szó, ahogy az ajtóhoz lépdelt. Tudtam, csak gondolkodnia kell, de féltettem önmagától. Leugrottam a pultról, halkan felszisszentem bokámba nyilalló fájdalomtól, de sikerült utolérnem, még mielőtt kiléphetett volna az ajtón. 
- Harry! Én... engem nem érdekel, sokszor megtörtént régebben is... és.. - nem nézett rám, csak ökölbe szorított kézzel toporzékolt az ajtóban. 
Mosolyogva kezem közé fogtam arcát, annyira kedves volt, amiért így aggódott értem, hogy az elmondhatatlan. Mikor végre rám nézett, tekintete ellágyult. 
- Itt vagy velem, és megvédesz. Nem tudom ezt neked eléggé meghálálni, kirángattál abból, amiből azt hittem, nem lehet kikeveredni - könnyes szemmel mosolyogtam rá. - Mondtam már, hogy köszönöm?
-Ezen rágódom már napok óta... - nézett mélyen szemembe. - Fogalmam sem volt, mi ez. Eddig, amióta itt élek, semmim sem volt, senki, minden nap honvágyam volt, úgy éreztem, fel tudnám vágni az ereim, egész nap semmihez sem volt kedvem, csak ülni és belefulladni az önsajnálatba, aztán ott találtam magam egy vékonyka lány előtt, akin a smink többet nyomott, mint ő maga, kacér vörös ajkai csábítóan mosolyogtak rám, de szemei ugyanolyan érzelemmentesen meredtek rám, mint enyéim rá. Azt kértem, bántson, érezni akartam valamit, akkor is, ha az a valami fájdalom, de nem az volt, már akkor ott motoszkált bennem a kíváncsiság. Több volt abban a lányban, mint azt az ember gondolná, és mikor megláttam ahogy ott ül a fa tövében és a könyveit bújja, hogy élvezi azt, amit olvas, felébresztett bennem valamit, amit már rég elveszettnek hittem. Aztán eljött hozzám, akkor, ott azt éreztette velem, megbízik bennem és bízhatok benne, furcsa, pedig olyan kevés időt töltöttünk együtt, mégis feltétel nélkül bíztam abban a tengerkék szempárban, talán mert azt éreztem, ugyanolyan sebzett, mint amilyen én vagyok... Nem igazán tudom... Utána azt hittem, rámunt, nem felet a hívásaimra, be akartam olvasni annak a csinos pofijának, hogy legalább annyit mondhatna: Kopj le! - csípte meg arcom egy lágy mosoly kíséretében. - De nem nyitott ajtót, mikor meghallottam a sikítását, irtó mérges lettem, leírhatatlan dühöt éreztem. Mikor megláttam azt a szemetet és a lányt, elborult az agyam és addig ütöttem, míg végül már könyörögni sem volt ereje, és most itt áll előttem és engem biztat, és azt mondja, nincs baj, pedig nekem kéne az erősebbnek lennem. Amikor ezzel a lánnyal vagyok, a térdeim elgyengülnek, a gyomromban pillangók fel alá száldogálnak egy perc nyugtot sem hagyva nekem, a szívem erősen zakatol, mintha ki akarna ugrani mellkasomból, hogy egyenesen hozzá szaladjon, ujjaim bizseregnek, mintha arra bíztatnának: Érintsd meg! A fejem meg, hát arról ne is beszéljünk...Egy értelmes gondolatot sem tudok kinyögni. Amikor nincs velem, akkor egyfolytában vele akarok lenni, furcsa- rázta meg fejét. - Még nem éreztem ilyesmit...
Nem bírtam tovább, várni könnyek között vetettem magam karjaiba.
-Én is szeretlek, te kis buta! - fúrtam fejem vállába. Éreztem, ahogy megkönnyebbülten fújja ki a tüdejében tartott levegőt. - Ezért nem szeretném, ha hamburgermérgezésbe halnál bele - dörgöltem orrom övéhez.
-Te semmit nem tudsz komolyan venni, igaz? - dorgált meg mosolyogva.
- Én már csak ilyen vagyok - vontam vállat lemászva Harry-ről, akinek zsebében megszólalt telefonja. Szemforgatva vette ki a készüléket zsebéből, majd végighúzva ujját a kijelzőn füléhez tartotta.
-Hallo? Igen, én vagyok! Megvannak a jegyek?! Értem... Köszönöm, Robert! - tette le a telefont. - Három nap múlva indulunk...